2013 – Ahogy tavaly januárban gondoltam rá

Nem így lett. Pedig nagyon igyekeztem minden informális csatornámat felhasználni, hogy rátaláljak minél több induló vagy futó statupra, ami valami módon használja az adatelemzést. Egyelőre 16 cég van a listámon, ami startup-nak tekinthető, és vagy az alapszolgáltatásában vagy annak támogatásában ismereteim szerint valamilyen adatelemzési megoldást használ. Ez elsőre soknak tűnik, de a valóság az, hogy a legtöbb cég, akire ráakadtam, az már több éve létezik, és nem 2013-ban kapott szárnyra.

A 2013-ra vonatkozó tévedésem hátterében a statup-világ fejlettségével kapcsolatos naivitásom állt. Az elmúlt évben nem váltam igazi startup veteránná, de azért egy jó tucatnyi sztorihoz volt közöm, mert a Dmlabbal próbálkoztunk, vagy befektetőkkel tárgyaltunk, vagy egy-egy hallgatóval beszélgettem hosszasan az új cége indítása kapcsán. Ha a sikertelen sztorikat nézem, akkor az a tapaszatalatom, hogy legtöbbször valaki másra szeretjük kenni a dolgot: (1) nem jó Magyarországról indulni, (2) szűklátókörűek a befektetők, (3) hisztisek a technológiai emberek, (4) a piac még nem készült fel a zseniális ötletünk befogadására. Amennyire én látom egyik sem, illetve mindegyik igaz.

Nem megyek bele a fenti négy indok sok-sok más blogon megénekelt bizonygatásába, inkább egy olyan aspektust szeretnék felvázolni, ami talán ritkábban kerül megfogalmazásra. Ez az egész startup világ annyira gyerekcipőben van még itthon, hogy jelentős tudásbeli, tapasztalatbeli különbségek vannak a szereplők között. Sok a totál kezdő, aki a divat kapcsán pillanatok alatt projektgazda, befektető vagy technológiai leader akar lenni. Aztán vannak akik már nem kezdők, nagyon meg vannak győződve róla, hogy értik ezt a világot, és iszonyú nagy hangerővel tudják mondani a butaságot. Utána vannak, akik nagyon meggyőzően tudják mondani a számodra le nem ellenőrizhető állításokat. És persze vannak a horror sztorik, ahol például a befektető a technológusok lakására jelzálogot akar bejegyezni a befektetett pénz biztosítására.

Ezen különbségeknek az a következménye, hogy nagyon nehéz egy új kezdeményezés köré új partneri kapcsolatokat kiépíteni, hiszen a szereplők bizalmi szintje a más területről jövők felé hihetetlenül alacsony. Ha nincs bizalom, akkor pedig általában inkább nyögvenyelős meetingsorozatok, újabb és újabb biztosítékok és kikötések születnek, nem új vállalkozások. Egyfajta startup Vadnyugatként működik az ország, amiben még kell kettő-három-négy év ahhoz, hogy az aranyláz lecsengjen, és kiderüljön mit érdemes tenni, és mi az ami csak a könyvekben / a tengerentúlon / a többieknél működik, nálunk nem. Addig pedig türelem kell, és bizony alázat, hogy bármit is értünk el ezen a területen, egyszerűen nem tudhatunk még annyit, mint amennyit el tudunk hitetni magunkról.